ÉJSZAKA

            Az éj sötétje vonta be az eget és a földet, ám a fekete talajon sziporkázó hóminták rajzolódtak ki sápadtan.

            Tüzük fénykörén túl emelkedett a megtépázott rom, amely látott már más, falánkabb lángokat is. Mögötte terült el a csöndes, idegen táj, az út szürkésfehér szalagja, amin semmi sem mozgott, csaik az űrt simogató gyönge, havas szél.

            Megetették a lovaikat, és maguk is haraptak valamit. A mély csöndben Feluce izgatottnak és türelmetlennek tetszett, szinte izzott, pattogott és szikrázott, mint a tűz vagy egy lázbeteg; akárcsak Kachil. Szórta a vicceket, a családjáról mesélt — a kövér posztókereskedőről és a gondosnál is gondosabb anyáról —, meg a mókáiról a seregnél. Gyorsan és egyfolytában beszélt.

            Havor hallgatta, ő maga azonban alig szólt egy szót. Figyelte Felucet. Még sosem látta ilyen hangulatban útitársát, s gondolatainak hátterében szüntelen ott motoszkált valami nyomasztó, síri rettegés. Félt, jobban mondva tudta, hogy nemsokára félni fog. A félelem bejelentett látogatóként leselkedett tudatának küszöbén.

            Egy ízben hosszan elnyújtott farkasüvöltést vélt hallani. Erőltette a fülét, de a hang nem ismétlődött meg. Furcsa volt; több farkast kellett volna hallania. Most, hogy leesett az első hó, a falkák biztosan előjönnek az erdők mélyéről.

            Feluce félkönyékre támaszkodva felült, és mosolyogva nézte a bőrzsákot, amiben a kehely volt, mintha valami féltett titkot osztana meg a drágasággal. Kis idő múlva takarójába burkolózott, és nagyot ásított.

            — Holdtalan éjszakánk lesz — mondta Havor — Talán felváltva őrködnünk kéne. Vállalom az első órát, aztán majd fel foglak …

            — Állítsd le magad! Elalszom én a te őrizeted nélkül is … remélem, szépeket fogok álmodni — Feluce halkan felnevetett.

            Még mialatt Havor figyelte, mosolyogva lehunyta szemét, és úgy látszott, azon nyomban álomba merül. A tűz bronzvörös fényt vetet vonásaira. Rövidesen átfordult a másik oldalára, háttal Havor tekintetének.

            A szél a vén udvarház kilyuggatott falai között fütyült, hol nagyon messze, hol meg megint egész közel.

            Havor időről időre rozsét vetett a tűzre, de ólmos fáradtság fogta el. Körülnézett. Az éjszaka kongott az ürességtől, így hát ő is lefeküdt, mint Feluce.

            Azt gondolta: nincs mitől félnem.

            Még nincs mitől félnem, egészítette ki.

            Hirtelen hatalmas hold gyulladt ki fölötte. Puffadt, kukoricasárga hold volt borostyánból metszve vagy arannyal ötvözve; hatalmas vízikerék az égen. S a sárga gömb hátterén három füstfoszlány rajzolódott ki, amelyek összetömörültek, és három árnyalak formálódott belőlük. Két nagy termetű férfi tiszta, kemény körvonalakkal; egyikük csuklyát viselt, a másik sisakot, amelynek hajlott szarva a végükön találkozott. A két férfi között egy lány lebegett hosszú hajjal, amely tintafeketén terült szét a világos topázszín háttérben. Óriások a levegőben.

            Itt várt hát rá a félelem, álmában, mint sejtette.

            Havor küzdött, hogy ébren maradjon, de az alakok máris elmosódtak, a hold maga pedig szétfolyt, mint az olvadt gyertyacsonk. Ez az éjszaka nem az ő éjszakája volt. Az álomnak mélyebb, sötétebb szférája húzta le. Ólomként süppedt a sötét redők közé, s vele fulladt a homályba a félelem és minden egyéb.

            Feluce az udvarház kapujánál ébredt. Ébredése várakozásteljes volt, és nem csalódott, minden gyökeresen megváltozott körülötte.

            Az udvarház sértetlennek tűnt, és úgy ki volt világítva, mintha belülről ismét tűz emésztené. A nagy, rácsos kapu két oszlopán fáklyák égtek tarka üvegcsövekben; zöld és rubinvörös fényfoltokat vetettek a szélesre tárt, vasalt szárnyakra meg a kavicsos bitófeljáróra. Feluce végigsietett a feljárón, és a lépcsőre lépett.

            Itt is egy faragott fakapu állt — tárva-nyitva, hogy a fény csak úgy ömlött belülről —, s csiszolt kvarcszemű kőkeselyűk nyújtották ki csikorogva nyakukat, hogy rámeredjenek, amint elhaladt közöttük. Felucet teljesen elragadtatta ez a móka, s felkacagott, bár nem tudta, mechanikus játékszerek-e, vagy netán varázslattal bűvölték el őket.

            A ház padlója fekete, fehér és skarlátvörös színű, négyzet alakú kőlapokkal volt kirakva; Feluce ismét egy nyitott szárnyasajtóhoz — ezúttal aranyvereteshez — ért, és egy nagy lakomaasztalt fedezett föl.

            A lámpások itt lila, kék és vérvörös üvegből voltak, szokatlan színek zavaros egyvelege lüktetett a teremben. A falakat kárpitok és gobelinek díszítették; mindegyik egy-egy vagyont ér, állapította meg lopva vetett oldalpillantásokból Feluce, a posztókereskedő fia. A hosszú asztalon magas gyertyák égtek arany tartókban.

            Az asztal lapja meghajlott a gőzölgő sültek, fehér cipók és zamatos gyümölcsök súlya alatt, a tálak közt borral teli kristálykancsók álltak, mintha csak az imént hoztak volna ki mindent a konyháról. Valahonnan halk zene szólt, de a muzsikások nem mutatkoztak.

            Négy aranyozott szék állt az asztalnál. A felső meg az alsó végén két fekete köpenyes férfi ült: a házigazdák. Faluce-val szemközt a csodaszép hölgy foglalt helyet, akivel már napok óta vágyott találkozni. Mikor ránézett, a lány felállt, megkerülte az asztalt, és odajött mellé, ő volt minden, amit Feluce megálmodott magának, és még annál is több. Bőre világosnak és simának tetszett, mint a puha pergamen, haja pedig ezúttal nem szabadon hullott alá, hanem művészi frizurába volt fésülve, gyöngyös zsinórokkal átfont fürtökkel és csigákkal. Szemöldökének s hosszú, sűrű szempilláinak éppoly aranybarna tónusa volt, mint a főpapi palástok szegélyének, szeme azonban kvarcfekete volt, akár a kőkeselyűké a kapuban. Sötétkék szaténruhát viselt, amely a nyári éjfélre emlékeztetett; egymásba fonódó viperákat formázó aranyöv simult a derekára. A kígyók nyelve zafírszínben csillogott.

            A lány rámosolygott Feluce-ra, könnyedén belekarolt, és a helyére vezette, ő vele szemben foglalt helyet, a két sötét férfi között. Azok mindketten fekete szaténba öltöztek, s aranysújtásos fekete vívókesztyű volt rajtuk; Feluce alig látta őket, annyira lenyűgözte a nő. Hát nem megmondta annak idején az anyja, hogy jóképű fia egy nap ragyogó partit fog csinálni, és magasan a rangja fölött házasodik?

            A bal oldali férfi bort töltött Feluce-nak, a másik felvágta neki a húst. Feluce farkasétvággyal evett-ivott. Még soha nem kóstolt ilyen finom ételeket és italokat. Vendéglátói egy falatot sem ettek, de ezen nem csodálkozott. Az sem nyugtalanította, hogy nem beszéltek sem vele, sem egymással.

            Arra mindenesetre ügyelt, hogy ne egyen túl sokat. Érezte az előkelőén tartózkodó atmoszférát. S érzése nem csalt, mert egy idő múlva a szőke hölgy felállt, majd karját nyújtotta neki, s ő valahogy megértette, hogy most táncba kell vezetnie.

            Emelkedett hangulatú tánc volt, amilyet az északi városokban járnak. Feluce nem ismerte, de sikerült neki olyan elegánsan lépkedni, hogy ez nem volt feltűnő, és hálát adott ezért az égnek. A tánc után a lány egy lefüggönyözött átjárón keresztül elvezette őt a lakomaasztaltól egy kisebb helyiségbe, ahol a lámpások zölden és indigókéken csillogtak, s a közepén egy kis medence vize ringott. Csodaszép szoba volt, olyan csodaszép, amilyenné csak a gazdagok fényűző szeszélye varázsolhatta.

            Egy bizarr kőszörny orrlyukából gyémántként sziporkázó ívben vízsugár lövellt a medencébe; csak úgy habzott a sima víztükör. A kis tó zölden csillámlott, s pompás, tarka aranyhalak cikáztak benne.

            A medence szélén Avillis úrnője megállt, és csókra nyújtotta kezét. Egészen eddig a pillanatig Feluce izgatott volt és diadalittas. Mikor azonban ajka megérintette a lány ujjainak halvány, hűs bőrét, mintha valami fagy kélt volna benne, amely áthatotta egész testét. És aztán a karcsú, fehér kezek arcát súrolva előrenyúltak, s a nyaka köré fonódtak.

            Széllökés süvített keresztül a szobán, s a ripityára törő jég csörömpölésével benyomta az ablakokat. Hollófekete szél volt, amely kioltotta a lámpások tarka fényét, s a kusza sötétségben Feluce rádöbbent, hogy nem egy lány tartja átkarolva, hanem egy szálas, fekete árnyék, iszonyú, irgalmatlan karmokkal. Feluce megpróbálta lefejteni őket magáról, de reszkető ujjai nem tapintottak sem emberi húst, sem bőrkesztyűt, csak kemény, csupasz csontot. Egy csontváz marka fojtogatta.

            Feluce fuldokolva felsikoltott. ököllel az árnyalak felé csapott, és csupasz bordákat talált; a fekete álarc szemgödréből mérhetetlen űr ásított.

            Kétségbeesett kapálózása közben Feluce megcsúszott és elesett, s érezte bőrén a tó vizének lángolón-hideg sokkját; iszamos lett a talaj a lába alatt. Ám az árnyék nem engedte el, követte őt, és most, Feluce által soha nem tapasztalt erővel, a jéghideg, folyékony tűzbe nyomta. Smaragdzöld sötétség fojtotta el sikolyait, és minden elhomályosult előtte.

            Havor kinyitotta a szemét. A hajnali égbolton vékony pókhálófelhők úsztak, a nap erőtlen rózsaszín fényt árasztott mögülük.

            A teste jéghideg volt és merev. Mélyen aludt, s még mindig ólmos fáradtság béklyózta le tagjait. A tűz már rég nem égett. Mereven felállt, és kinyújtózkodott; még nem számolt semmi szokatlannal. Aztán, mikor lehajolt, hogy újra felszítsa a tüzet, észrevette, hogy egyedül van.

            Villámgyorsan megpördült, és egy pillantást vetett a bőrzsákra, de a kehely körvonala tisztán látszott. Feluce pokrócát is látta a földön, pontosan ugyanott, ahol társa tegnap este lefeküdt aludni. A három ló kicövekelve állt az egyik sarokban, és reszkettek a hidegtől.

            Havor nehéz léptei végigdöngtek a repedezett kövezeten, ahogy odasietett a sok hasadék egyikéhez a vén udvarház falában, és átkukkantott rajta. Havas pusztaság, fák fekete csontvázai. Semmi füst, semmi hang, semmi jel, ami életre utalna.

            Havor megfordult, és megállt a tűzhely szürke hamuja mellett. Egy idő után felkiáltott:

            — Feluce!

            Valahol öreg ágak recsegtek a fagyban. Máskülönben senki nem válaszolt.

            Havor az üresen ásító romokat járta, utat keresett a beomlott tető törmelékhalmai között. Eljutott egy helyre, ahol hajdan magas kapu állhatott; a földet mögötte tarka üvegszilánkok borították vastag rétegben.

            Ez valamikor ebédlő lehetett, jött rá. A hosszú kőasztalt megrepedeztette a dühöngő tűzvész. Egy nehéz mestergerenda feküdt a lapján keresztben.

            A falban egy boltív látszott, s mögötte egy kisebb szoba romjai, ahová felülről és két oldalról beszivárgott a hideg téli reggel. A szoba közepén a padlózatba sekély medencét mélyítettek; a vizet vékony, zöldeskék jégréteg borította, a széle ráncos és töredezett.

            Havor közelebb lépett, és letekintett.

            A nyomasztó, árnyékos, zöld vízen, a jégen és az égbolt tükörképén keresztül egy tágra nyílt szempárba nézett.

            Havor agyában ködként kezdett derengeni a halálos felismerés.

            Feluce a dísztóban feküdt, amely épp elég mély volt hozzá, hogy belefulladjon. És amint Havor újból az üveges szemekbe nézett, valami megmozdult odalent, és a felszínre lebegett. Egy maroknyi hajszál: hosszú, aranyszínben csillogó, örvény, amely lassan forog és emelkedik.

            Én vagyok tehát a következő, gondolta Havor. És a félelem, a bejelentett vendég, tárt kapukon érkezett a tudatába.

            A lovakhoz ment, felszállt a sajátjára, és kantárszáron vezette a két másikat, mint tegnap — de akkor még csak Kachilét. A szél jeges tűszúrásokkal ostromolta arcát, de alig érezte. A nyereghez erősített zsák a térdének ütődött.

            Fél mérföldnyire a romoktól visszanézett. Valami volt ott; árnyalak, tükörkép vagy téli felleg.

            Hiába lovagol most már egyedül, mégis vannak útitársai. És nem fogja tudni lerázni őket, míg utol nem érik őt is.